Az asszony hosszan állt az ajtó előtt, míg végre rászánta magát, hogy becsöngessen. Nem volt túl magas, és nem volt már túl fiatal sem. Harmincas évei végefelé járt, barna tekintetéből hiányzott a tűz, hajában dauer. Kis fekete táskát markolt, akkorát csak, hogy beleférjen személyi igazolvány, zsebkendő, pénztárca, vonatjegy. A gangon csend ült, délelőtt volt, munka- és iskolaidő, az asszony meg csak állt a zöld ajtó előtt és várt.

Nagymama a konyhában készítette az ebédet, mert a lányok mindig otthon ettek, ez volt a rend. Most éppen bablevest csinált, káposztás bablevest. Amikor az asszony kint várakozik az ajtó előtt, hogy becsöngessen, nagymama még nem nagymama, a három lány még kisiskolás, nem szülték meg az unokákat, ahogyan nagyapa se nagyapa, apa még, konok ember, vidéki kiszállásokkal, titkokkal, amely titkok azonban nagymamát nem tudták megrendíteni.

Nagymamát ekkor még és ekkor már, semmi nem tudta megrendíteni. Mögötte egy háború, mögötte elsőszülött halott fia, akit elvitt a diftéria, pedig hogy könyörgött az orvosnak, hogy oltsa be, de az orvos nem oltotta be, hideg és szomorú halott egy kétéves elsőszülött fiú, és előtte még öt unoka és majd később, sokkal később nagyapa halála.

Azt mindenki tudta, hogy nagyapa kábeleket fektet vidéken, amikor kiszállásra megy. Valahogy úgy képzelték, áll egy árok fölött, amit ő ásatott, áll az árok fölött hatalmasan és erősen, sűrű, fekete haja meg se rezdül a széltől, és nézi, amint a vastag, végtelenül hosszú fekete csöveket, telefonkábeleket leeresztik az árokba, aztán betemetteti az árkot, és akkor is csak áll fölötte, nézi, ahogy az árok eltűnik, ő minden fölött csak áll és irányít, minden árkot be tudott temetni, ahogyan nem volt olyan kemény föld, olyan fagy, amelybe ő ne tudott volna helyet csinálni azoknak a kábeleknek, amelyeket le akart fektetni, de hogy esténként hol van és mit csinál, azt nem lehetett elképzelni, mert az nem volt elképzelhető.

Az asszony már legalább húsz perce állt ott, mire végre megrezdült, akkor is csak azért, mert ajtó nyílt valahol, ezeknek a vastag bejárati ajtóknak hangja volt, leginkább csikorgás vagy csapódás, nem tudtak se nyílni, se záródni halkan, a ház volt hangos, a ház mindent tudott, minden halk lépés nyomot hagyott a házon, most is nyílt egy ajtó, kibukkant rajta egy őszes fej, Kabai néni, nagymamáék szomszédja nézett ki, valami rezgés lehetett a levegőben, hogy ki kellett néznie, egyenest az asszonyra bámult, "Itthon van, nyugodtan csengessen be", mondta, és nézett, várta, hogy akkor az asszony csengessen, nehogy már csak álljon ott olyan idegenül, olyan elesetten és értelmetlenül. Az asszony kicsit megrázta a fejét, jobb kezével kisimította arcából dauerolt haját, és akkor végre felemelte a kezét.

Kabai néni egyébként mindenről tudott, harminc évvel később Valit is megleste, amikor élete első csókját kapta a környék rosszfiújától, azonnal elment nagymamához, és elmesélte, mit látott, elmesélte, hogy nagymama unokája a liftajtó előtt csókolózik, milyen dolog ez, ilyen korán, hát mit képzelnek ezek a fiatalok, sőt, még be is hívta magához Valit, leültette a belső szobában, és kiselőadást tartott neki erkölcsről, ami Valit egy cseppet sem lepte meg, viszont nagyon idegesítette, megőrült attól, hogy nincs lépés, mely a ház előtt titokban maradhatna, hallgatta a korholó szavakat, és arra gondolt, jó lesz Kabai nénivel vigyázni, ez egy átok, ez a nő, egy átok ezen a házon, talán jobb lett volna, ha nem hal meg olyan korán a férje, akkor nem a házzal foglalkozna annyit, nem az ő életüket keserítené, gondozná szépen az urát, ahogy kell, és nem érne rá leskelődni.

Amikor az asszony felemelte a kezét, hogy végre csöngessen, nagymama lányai az iskolában voltak, órán ültek mind, köztük Márta, Vali anyja is, délután majd néptáncra fognak menni, miután otthon megebédelték a káposztás bablevest, készül is majd egy kép róluk, a három lány népviseletben, egymást átölelve, Vali szerette nézegetni azt a képet, anyja olyan szép volt rajta, és olyan fiatal. Mindhárom lány szép volt, az első és az utolsó porcelánkék szemű és szőke, mint nagymama, a középső, Márta, Vali anyja fekete szemű, fekete hajú, mint árkok fölött álló apja, és konok is, csak mint ő. Azt már soha, senki nem fogja megtudni, hogy az asszony gyereke, az asszonyé, aki ott állt a gangon, fiú volt-e vagy lány, kék vagy fekete szemű.

Az asszony végre becsengetett. Nagymama keze megállt a lábos fölött, ki lehet az ilyenkor, de letette a fakanalat, megtörölte kezét szépen a konyharuhában, lassan, alaposan, mindig megtörülte a kezét, mielőtt a főzés után másba fogott volna, mindig lassan és alaposan törülte meg, ahogyan most is, és már ment is az ajtóhoz, hogy kinyissa. "Jó napot", mondta az ajtóban álló asszonynak, és ránézett azzal a porcelánkék szemével, kérdés volt abban a porcelánkék tekintetben, "Jó napot", mondta az asszony, és azt is hozzátette: "Varga Jánosnét keresem". "Én vagyok", mondta nagymama, és nagyobbra tárta az ajtót, "Jöjjön be", mondta nagymama és hátrébb lépett. Az asszonyon látszott, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik, finom megingás volt ez, alig észrevehető, de nagymama látta, porcelánkék szeme mindig mindent látott, ami fontos volt, "Jöjjön be", mondta újra és még hátrébb lépett, hogy nyomatékot adjon szavainak.

Nagymama tudta, hogy az ő Janija nem egy szent. Nagymama talán azt sem tudta, mi a szerelem, de azt tudta, hogy ez a Jani, ha egyszer már elnyerte őt, nagymamát, akkor már az övé, nagymamáé, meg a három lányáé. Meg halott elsőszülött fiúké. Nagymama sem volt kevésbé konok, mint nagyapa, csak nem olyan látványosan volt az, nem állt árkok fölött messzire feketéllő hajjal, nem fektetett kábeleket, de ahogy megtörülte a kezét a konyharuhában, az felért mindenféle kábelfektetéssel. És ezt nagyapa nagyon jól tudta.

Az asszonyt ezen a napon látta nagymama először és utoljára, és amikor beengedte a lakásba, pontosan tudta, hogy most látja először is és utoljára is. Amikor belépett az asszony az ajtón, Kabai néni kíváncsi tekintetétől kísérve, belekapaszkodott mindkét kezével a kis fekete táskájába, Kabai néni meg már előre örült, milyen jó kis beszédtéma lesz ebből, ki lehet ez az idegen asszony, aki ennyi ideig álldogált a Rózsikáék ajtaja előtt, mert nagymamát egyébként Rózsikának hívta mindenki a házban, nem Róza, ahogy anyakönyvezték, nem, hanem Rózsika, de Kabai néninek csalódnia kellett, mert Rózsikától az égvilágon semmit nem tudott meg később, Rózsika mindig elterelte a beszélgetést, ha erről a titokzatos asszonyról kérdezősködött, nagymama hagyta Kabai nénit, főjön meg a levében, ha akar, de az asszonyról egy szót sem tudott kihúzni belőle. Voltaképp az is rejtély, hogy egyáltalán hogyan került be az asszony léte és látogatása a családi legendáriumba, de bekerült, eljutott Valihoz is, neki Márta mesélte, és Vali gyakran elképzelte nagymamát azon a bizonyos délelőttön, amikor az asszony becsöngetett hozzájuk, miután Kabai néni rászólt.

Nagymama a konyhába vezette be az asszonyt, mindenkit a szobába szokott invitálni, de ezt az asszonyt a konyhába vitte, hellyel kínálta az asztal mellett, és maga is leült. Szemben ültek egymással, két asszony, a terítővel letakart konyhaasztal mellett, nagymama végigsimított a terítőn, ez is lassú mozdulat volt, mint a kéztörlés, mégis más, komolyabb mozdulat volt ez és elszántabb, ha az asszony ismerte volna nagymamát, tudta volna, hogy akár már fordulhat is ki az ajtón, kár volt idejönnie. De nem ismerte. Nagymama terítőin soha egy ránc nem volt, nagymama terítői mind simák voltak, nagymama minden ráncot kisimított rajtuk, nem hagyta, hogy beráncosodjanak. Este aztán elmondta nagyapának, mi történt, mikor már a lányok mind aludtak, halkan beszélt, indulat nélkül, és az asszony látogatása soha többé nem került szóba közöttük.

Az asszony azért jött, mert volt egy gyereke. Az asszony azért jött, mert ez a gyerek nagyapa gyereke volt. Azt mondta. Az asszony vidéken élt, és azt mondta, nagyapa az ő falujukban fektetett kábelt, és akkor fogant ez a gyerek. Nagymama meg nézett rá azzal a porcelánkék szemével, és sok láthatatlan ráncot kisimított a terítőn, miközben hallgatta őt. Az asszony a kis fekete táskát egy pillanatra sem eresztette el, kapaszkodott belé erősen, és miután befejezte mondandóját, várakozásteljesen nagymamára nézett. Az meg vissza rá. Eltelt így néhány perc. Aztán nagymama mondott valamit, amitől az asszony kicsit megszédült, majd felállt az asztaltól, elbúcsúzott és elment. Nagymama megtörölte kezét a kötényében, miután bezárta mögötte az ajtót. Ugyanazzal a lassú, alapos mozdulattal törölte, mint amivel főzés után szokta a konyharuhába.

Márta, Vali anyja úgy mesélte Valinak, nagymama akkor azt mondta annak az asszonynak, hogy ha az a gyerek az ő párja gyereke, akkor hozza el, felneveli majd a sajátjaival. Mert nagyapa minden gyerekének anyja nagymama volt.

Forrás itt