[ylosom]

A legtöbben ma már nem bajlódnak azzal, hogy órákig süssenek vagy főzzenek a konyhában, hanem inkább a félkész ételt beteszik a mikrohullámú sütőbe. A zacskós ételek sokkal ízetlenebbek, mint azok a kész ételek, amelyek a tűzhelyen rotyognak.

Ha kivesszük a mélyhűtőből a mirelites előre csomagolt ételeket és egyszerűen betesszük a sütőbe, nem csak időt spórolhatunk magunknak, hanem mosogatni sem kell annyit és végre búcsút inthetünk a folytonos kavargatásnak is. Nem kell figyelnünk, hogy le ne égjen a krumplifőzelék, vagy hogy ki ne fusson a leves. Tehát ezek szerint arra is van megoldás, hogy stresszelés nélkül sürögjünk forogjunk a konyhában. Ennek viszont megvan az ára. Először is búcsút inthetünk a szakácstudományok elsajátításának, így megeshet velünk, hogy még egy egyszerű tejbegrízt sem tudunk majd tasakos változat nélkül összeállítani.

És mivel nem főzünk, ezért saját receptkönyvre sem lesz szükségünk, így viszont nem lesz mit továbbadni a gyerekeinknek. Annyira sajnálom, hogy a nagyszüleimtől nem tanultam semmiféle konyhai trükköt, pedig 100%-ig biztos vagyok benne, hogy a konyhában sokkal jobban kiismerik magukat, mint én. Ha kiürül a spejz akkor azt a nagymamák azonnal feltöltik, így kerülnek a befőttes-, a lekváros-, a lecsós- és paradicsomos üvegek a polcokra. És természetesen mindet saját recept alapján készítik el, amit valószínűleg ők is az anyukájuktól sajátítottak el. Majd megkezdődik a családon belüli cserebere. Üvegek utaznak egyik spejzből a másikba.

A felnövekvő nemzedék mintha elfelejtette volna, hogy a spejz bizony az ő hatásköre alá tartozik. Ha kiürül, bizony neki kell feltölteni a tátongó űrt. A legegyszerűbb megoldás elmenni egy bevásárlóközpontba és felpakolni a kocsit rengeteg gyárilag készített konzervvel, befőttel, lekvárral és miegyébbel. Ezeknek viszont más az íze, a tartása, az állaga, mint a hamisítatlan családi recept által készített nagyi lekvárjának. Mégis ez a könnyebbik út, hát ezt járják be a legtöbben.

Az egyik nagymamám régebben megrendelésre száraztésztát készített, ma már csak a család igényeit elégíti ki ezen a téren. Emlékszem, kisgyerekként alig bírtam kivárni, hogy a csigákat kitegye az ágyra száradni, mert imádom a nyers tésztát. Amint megláttam a csigatésztát valamelyik szobában, mint kacsa a nokedlire úgy rákaptam. Rendszerint mire a nagyim összeszedte a tésztát a negyede szőrén szálán eltűnt. Azóta sem szoktam le erről a különös evési kényszeremről, igaz nem is gyúr akkor a nagymamám, ha megyünk hozzá vendégségbe.

Jó lenne a tészta művészetének ezt az oldalát is elsajátítani, de hát ki ér rá órákon át egy tábla fölött állni és gyúrni, meg után kiszaggatni a formákat?!

Ez az egyszerűbb út. Elismerni, hogy rosszul csináljuk, mert ahelyett hogy tanulnánk az idősebbtől inkább ráhagyjuk, had csinálj ő. De mi fog történni akkor, ha ő már nem lesz? Ott fogunk állni a konyhában és azon fogunk őrlődni, hogy ma is sült krumplit fagyasztott pulykamellel süssünk ki olajba, vagy esetleg megteszi egy négy személyre szóló főzelék, amihez csak egy kis tejet kell önteni, majd felforralni a tasak hátoldalán lévő leírás szerint. Ott fogunk állni a konyhában és fogalmunk nem lesz arról, hogy mire való a fakanál, meg a habverő. És örökké hiányozni fog a nagymama főztje, az, amit annyira lusták voltunk elsajátítani.

:30