A nagymama, akiről a történet szól, épp olyan átlagos volt, mint a nagymamák általában. Ő is épp úgy kedveskedett unokájának mint a többi, minden délben főzött és mosta a jócskán elkoszolódott ruhákat. És mint a legtöbb nagymama, ő sem mondta soha azt unokájának, hogy nem ér rá vagy hogy nincs kedve valamihez. Mindig, mindenben az unoka kedvében akart járni, mert bár az unoka ekkor már túl volt a harmincon, még egyáltalán nem akart önálló lenni.

A helytelen életmód okozta szívpanaszai ellenére, Carlo továbbra is a külvárosi, füstös kis kocsmákban töltötte napjait s kora hajnalonként részegen, alkoholgőztől büdösen tért nyugovóra a nagymama kissé már megkopott, de még biztos otthont jelentő, külvárosi házában.

Egyik este - a már bevált életforma szerint - ismét együtt kártyázgatott cimboráival, amikor az asztalnál ülők közül valaki felvetett egy ördögi tervet. Azt javasolta, hogy valamilyen módon forgassák ki vagyonából a nagymamát. Carlo-nak nem tetszett az ötlet. Bármennyire is züllött volt, a nagymamát mégis kedvelte. Semmi okot sem talált arra, hogy bármiféle kárt is okozzon a kedves öregasszonynak, aki szülei halála óta gondoskodott róla.

Csakhogy ezen az estén nagyon magas összeget kért kölcsön barátaitól, melyet néhány óra múlva el is veszített pókeren. És hát a kártyaadósság az becsületbeli ügy, amit arrafelé huszonnégy órán belül rendezni kellett.

Bárhogy könyörgött, nem kapott haladékot.

Útközben, hazafelé menet rémisztő gondolatok gyötörték, sőt a szíve is elkezdett rendetlenkedni. Bár kezelőorvosa már többször is felhívta a figyelmét arra, hogy a legkisebb izgalmi megterhelés is elég lehet ahhoz, hogy szíve végképp felmondja a szolgálatot, mégsem volt hajlandó változtatni életmódján.

Hogyan is tudna ő ilyen szívvel megölni valakit?

Amikor hazaért, a nagymama még ébren volt és egy távol élő rokonától kapott levelet olvasgatott. Carlo megpróbált a lehető leghamarabb elaludni, de sehogyan sem jött álom a szemére, hiszen másnap estig nagyon sok pénzt kellett előteremtenie. A bűnös gondolatok mint megannyi démoni sugallat, ott rajzottak fejében. Úgy érezte, hogy belefog őrülni, he nem tud kikeveredni az önmaga által felállított csapdából, és a rossz győzött. A részegség és a reményvesztettség érzete megtette hatását.

Már szürkés fénnyel közeledett a hajnal, amikor halkan kinyitotta az ajtót, és a szemben lévő szobához osont. Óvatosan benyitott. A nagymama szobájában ekkor még sötét volt és csak a redőny résein átszűrődő, haldokló holdfény világította meg valamelyest az ágyban fekvő idős hölgyet. Carlo felemelt egy használaton kívüli kispárnát és a nagymama arcára szorította.

Az áldozat még csak meg sem mozdult, nem küzdött az életéért, ezért levette a párnát a nagymama arcáról. Nem tudta mennyi idő telhetett el a gyilkosság óta, de úgy érezte, mintha már órák óta állna az öreg, kissé nyikorgó ágy mellett.

- Milyen könnyű megölni valakit - suttogta a sötétben és egyébként beteg szíve most olyan egyenletesen működött, mintha semmi sem történt volna.

Visszament szobájába, lefeküdt, és néhány perc múlva már aludt is.

Reggel felszabadultan ébredt. Mosolyogva nézte meg a nagymamát és miután látta, hogy semmi sem változott hajnal óta, hozzákezdett a szoba átkutatásához.

Amikor megtalálta a díszes kis pénztartó dobozt, nagyot csalódott. Mindössze néhány kisebb címletű bankjegyet talált benne. Még egyszer átkutatta a szobát, de nem talált több pénzt. Mégsem keseredett el mert tudta, hogy a nagymama már évekkel azelőtt megírta végrendeletét, melyben sok pénzt hagyott rá.

Helyreállította a rendet és értesítette a nagymama háziorvosát, akinek megérkezésekor azt hazudta, hogy reggel, amikor felébredt, már úgy talált rá a holttestre.

- Hát sajnos itt már semmit sem tehetünk - állapította meg fejcsóválva a család idősödő, hűséges doktora.

- Meghalt? - kérdezte döbbenten Carlo. - Mi történt vele?

- Hát ugye az ember öregszik, a szervezet gyengül. Mi is így járunk, ha egyáltalán megérhetjük ezt a szép kort - elmélkedett az orvos elmerengve. - Kiállítom a halotti bizonyítványt, többet itt már úgysem tehetek.

Nagy kő esett le Carlo szívéről. A halotti bizonyítványban a halál okaként végelgyengülés szerepelt. Nem ő gyilkolta meg a nagymamát. Amikor a fejére szorította a párnát, már halott volt .

Déltájban elment kedvenc kocsmájába, ahol bejelentette barátainak a nagymama halálát. Így sikerült elérnie, hogy haladékot kapjon, míg hozzájuthat örökségéhez.

A végrendelet felolvasására a nagymama lakásában került sor, egy kissé már kopaszodó, joviális arcú ügyvéd és két tanú jelenlétében.

Carlo jól számított. A nagymama rendelkezett néhány régi részvénnyel, melyek az idő múlásával már elég sokat értek ahhoz, hogy segítségükkel megoldhassa problémáját.

A nagymama két részre osztotta vagyonát. Egyik fele, mely már önmagában is jelentős összegnek számított, Carlo birtokába került, a másik fele egy - a nagymamáéhoz hasonló nevű - távol élő rokont illetett meg.

Ez a kis módosítás egyáltalán nem érdekelte Carlo-t, csak az adósságait szerette volna a lehető legrövidebb úton elrendezni.

- Mondja, ügyvéd úr, mikor juthatnék hozzá az engem megillető értékpapírokhoz? - kérdezte határozatlanul.

- Hamarosan uram, csak még várunk valakit - válaszolta az ügyvéd monoton, komor hangján. - Önnek valószínűleg nagy meglepetés lesz ismét találkozni valakivel, akit régen még nagyon szeretett.

Nem telt el negyedóra és valaki kopogtatott a bejárati ajtón. Carlo azonnal ment is ajtót nyitni.

Amikor az ajtót kinyitotta, szemei tágra nyíltak a rémülettől.

- Neeem! - ordította és az ebben a pillanatban megállt szívéhez kapott. Azonnal meghalt.

Az ajtóban álló idős hölgy a nagymama távolélő nővére volt, aki a nagymama által előző éjszaka olvasott levélben jelezte érkezését. Annyira hasonlított Carlo nagymamájára, hogy egyetlen pillantás is elég volt ahhoz, hogy ne tudja elviselni a megrázkódtatást. Talán azt hitte, a nagymama tért vissza a halálból, hogy megbüntesse cselekedetéért.

Ted Clever